Szia, mi a paksi lakosság egy kis töredéke vagyunk, és ez itt a blogunk.
Miért írjuk ezt a blogot?
A fővárosból csöppentünk vissza a vidéki életbe, és az első, ami rögtön nehézségeket okozott nekünk, az a saját információéhségünk. A budapesti egyetemista évek ingergazdag világa után egy nyugalmas kisvárosban nem annyira könnyű elkezdeni az életet. Az index cikkei tök más helyekről szólnak, a Kossuth Rádió csak a körúti dugókat mondja be, a barátaink csak akkor beszélgetnek velünk (írásban, mert egyelőre messze vannak), ha előbb lájkoljuk a külföldi utazásuk fotóit a fészbúkon. Mi meg itt ülünk egy lakásban, ahová egyelőre az internetet sem sikerült bevezettetnünk. Hát szóljon ez a blog arról, hogyan lehet itt okosan információhoz jutni, mi hogyan tudunk élni, milyen konkrétan itt elkezdeni az életet!
Miért éppen Paks?
Mondhatnám, hogy megpörgettük a földgömböt, és épp ide bökött az ujjunk. Az egyetemről kilépve azonnal beadtam az összes lehetséges dunántúli helyre az önéletrajzom, és vártam a csodát. A csoda jött. Paksot két okból ismerem, ha az obligát atomerőműves közhelyeket nem számítom: a barátnőm pécsi, a Volán Budapest-Pécs járata pedig megáll ebben a városkában is. Illetve néhány éve a barátaimmal leeveztünk Esztergomból Mohácsig, és akkor láttam ezeket a part menti településeket, mondjuk úgy, Pilismaróttól Ordason és Madocsán át Dunafalváig sok helyen kiszálltunk a kenuból. Pakson épp nem, de elsuhanni épp elég volt mellette ahhoz, hogy egy életre megjegyezzem magamnak. Eljöttem állásinterjúra, és a buszról leszállva lazán sétálgattam a központban, a jól sikerült interjú után pedig lementem a Duna-partra, és ott üldögéltem az indulásig. Tudtam, hogy itt fogom elkezdeni a felnőtt-életem. Felvettek, enyém az állás, és most itt élek a párommal, Pakson.
